Elkezdtem neki dobálni a szemeket. Először csak egyet, megette..Ez addig így ment míg szerintem jól nem lakott, aztán a következő történt. Dobtam neki egy szemet, bent tartotta a csőrében, és várt.Dobáltam neki többet, amennyit csak bírt bevette a szájába/csőrébe és egy darabig vizsgálódott, majd a part egyik lépcsőjének tövébe ugrált. Eltűnt a látószögemből nem láttam mit csinál, nem mentem oda nem akartam elzavarni. Amikor visszajött újabb adagért, és tovább repült, megnéztem mit csinált a lépcsőnél. Egyemmeg, elrejtette a lépcsőfok tövébe a mogyorókat. Ráhordta a kis csőrével a csikkeket, meg leveleket, meg mindenféle kis szemétkét amit ott talált. Úgy betakarta a szemeket, hogy picikét meg kellett piszkálnom, hogy lássam tényleg alatta vannak e. A kikötőben körülbelül hat nyolc helyre rejtett ilyen kis zsákmányokat. Minden adagot hangos rikácsolással, és csőrcsattogtatással követelt, és ahogy beszéltem hozzá egyre bátrabb lett. (Néhány túrista kacagva le is filmezte az akciót. /a hülye lány és a madár beszélgetése - szerintem így lesz fent youtube-on/. :))
Viszont a lábam elé szórt mogyorókat csak a sokadik kör után vette fel, óvatosan oda közeledve, majd hirtelen hátrahőkölve, és megint vissza, majd szépen lassan kinyújtotta a nyakát és gyorsan felcsippentett egy szemet,és hirtelen óriásit hátra ugrott, mint mikor a kígyók mellől veszi el a mesében az aranypénzt a török. A madár kiépítette velem a bizalmat, felmérte hogy nem fogom e bántani akkor sem ha egészen közel merészkedik. De a fennálló óvatosságát ugye az egész kis testével sugallta. Bő két órán keresztül cívódtunk egymással. Aztán Csattógócsőr - mert közben így neveztem el - méltóságteljesen felszállt az utolsó mogyi adaggal a királyi palota tetejére, és soha többet nem jött vissza újabb adagért.
:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése